Azok a betegek, akik klinikai halálon és testen kívüli élményeken estek át, gyakran félnek megosztani történeteiket másokkal. Amikor egészségügyi szakemberekkel vagy lelkészekkel, valamint szeretteikkel beszélnek erről, félreértéssel és elutasítással találkoznak, elszigetelve és depressziósnak találják magukat.
A Nemzetközi Halálközeli Tanulmányok Egyesületének (IANDS) tagjai, Lilia Samoilo és Diane Corcoran közel 40 éve segítenek az embereknek, ezen negatív tapasztalatok legyőzésében. Egy 2020 tavaszán megjelent cikkben, tudósok és aktivisták beszélnek a halálközeli élményekből kikerülő betegek ellátásában mutatkozó szakadékról és ennek a hozzáállásnak a következményeiről.
A cikkben a szerzők tizenkét betegtörténetet vitatnak meg a halálközeli élményekről. Miközben ezeket a betegeket a kórházakban gondozták, gyakran találkoztak az egészségügyi szolgáltatók előítéletes hozzáállásával. A szerzők különös figyelmet fordítanak azon gyermekekre, akik megtapasztalták a klinikai halált. Általában szkepticizmussal találkoznak, és néha még hazugságért is büntetik őket. A fiatal betegek esetében az ilyen tapasztalatok hatása a későbbi életre gyakran jelentősebb, mint a felnőttek esetében.
Például az egyik, a cikkben megkérdezett ember, Bill McDonald, akinek hasonló tapasztalata volt gyermekkorában, azt mondja: „Az orvosi személyzet nem volt hajlandó arra, hogy meghallgassa a halál közeli tapasztalatomat, és megtiltották azt is, hogy beszéljek róla. Visszatekintve keserű emlékeim vannak arról, hogy figyelmen kívül hagytak, és úgy kezeltek, mintha elmebeteg lennék.” A szerzők szerint az orvosi iskolai tanterveknek tartalmazniuk kell a halálközeli tapasztalatokra vonatkozó információkat, hogy a jövőbeni orvosi személyzet megfelelő támogatást nyújtson a klinikai halált átélt embereknek.
Ön hogyan gondolja, a fázisállapotokkal kapcsolatos ismeretek népszerűsítése megoldaná ezt a problémát?
A tanulmány a Bioetikai Narrative Enquiry 2020 tavaszi számában jelent meg.
